Emlékezés és reménység a debreceni Hősök temetőjében
November 2-án a debreceni lövészdandár katonái a Hősök temetőjében gyűltek össze, hogy kegyelettel emlékezzenek meg elhunyt bajtársaikról, az afganisztáni katonai misszió során életüket vesztett társaikról, valamint mindazokról a szeretteikről, akik már elmentek a minden élők útján.
A közös emlékezés egyszerre adott lehetőséget a múlt iránti tisztelet kifejezésére, a személyes veszteségek felidézésére és a katonai közösséget összekötő bajtársi szolidaritás megerősítésére. A megemlékezésen Kiss Róbert főtörzszászlós, a dandár vezénylőzászlósa idézte fel annak a két debreceni katonának az emlékét, akik afganisztáni szolgálatteljesítésük során vesztették életüket. Az elhangzott gondolatok az áldozatvállalás, a kötelességteljesítés és az emlékezés morális felelősségére irányították a jelenlévők figyelmét.
A rövid ökumenikus alkalmon Szentesi Csaba alezredes, görögkatolikus tábori lelkész a keleti keresztény liturgikus hagyományból ismert pannichidát, az elhunytakért mondott gyászéneket énekelte, majd Sajtos Szilárd alezredes, kiemelt vezető református tábori lelkész János evangéliuma 14. fejezetének válogatott versei alapján hirdette a feltámadás evangéliumát. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van…” (Jn 14,1–2) Krisztus szavai az emberi egzisztencia végességével, a gyász fájdalmával és az elmúlás elkerülhetetlenségével szemben a keresztyén reménység transzcendens horizontját nyitják meg.
A református hitvallási hagyományban az elhunytakra való emlékezés nem önálló liturgikus ünnephez kötődik, hanem az élet ajándékáért való hálaadásban és a feltámadás ígéretének hirdetésében nyeri el teológiai értelmét. Jézus kijelentése – „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) – arra emlékeztet, hogy a keresztyén ember számára a halál nem a lét végső horizontja. A vigasztalás alapja Krisztus ígérete: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (Jn 14,18).
A megemlékezés végén a katonák mécseseket helyeztek el az elhunyt bajtársak emlékére, majd a kürtös előadásában felhangzott a Magyar Takarodó. A katonai tiszteletadás ünnepélyes hangjai között a közös emlékezés a hála, a kegyelet és a feltámadásba vetett keresztyén reménység méltóságteljes tanúságtételévé vált.