A Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat rövid története
A harcolók közötti pásztori, lelkigondozói szolgálat mindig is létezett. Az ószövetség könyveit olvasva arról kapunk tudósítást, hogy Isten népének életében szervezett formában voltak olyan papok, próféták, akik elkísérték a harcolókat, s támogatták kultikus cselekedeteikkel Izráal népének katonai műveleteit. Az újszövetségi lapjait olvasva azonban nem találunk ennyire egyértelmű katona-pasztorációs alapvetést, hiszen az 1. és 2. században - amikor az újszövetségi iratok keletkeztek - egy-két személyes kontaktust leszámítva (pl. Jézus és a kapernaumi centurió (Mt 8,5kk), katonák a kereszt alatt (Lk 23,36), a római százados bizonyságtétele (Lk 23,47), Péter és Kornéliusz találkozása (Acta 10,1kk), stb.) - a születendő egyháznak szervezett formában még nem volt kapcsolata a haderővel (éppen akkor a megszálló római hadsereggel).
Luther Márton és Kálvin János reformátori fellépése egybeesett a ketté-, majd három részre szakadt Magyarországon a 16. század végvári háborúinak időszakával. Rohamosan terjedt a reformáció a végvárak katonáik között is, hiszen a végvári vitézek vallásszabadságot élveztek, s a külföldről – Svájcból, a német fejedelemségekből, Németalföldről (Hollandiából) – érkező külföldi katonák is igényelték a saját vallásuk végvári lelkészeit. A magyarországi reformáció nagy alakjai közül olyanok szolgáltak várkatonák között, mint Szegedi Kis István, Huszár Gál, Geleji Katona István, vagy éppen Szatmár várában a későbbi bibliafordító, Károli Gáspár.
A 17-18. században a Habsburg császárok abszolutista és ellenreformációs törekvésire protestáns eleink sokszor fegyverrel válaszoltak, a hadra kelt seregekben mind a református Bocskai István, mind az evangélikus Thököly Imre, mind a korábban református, de rekatolizált Rákóczi-család kuruc vezére, II. Rákóczi Ferenc biztosították protestáns tábori lelkészekkel hajdúik, kurucaik számára a szabad vallásgyakorlást.
A Rákóczi-szabadságharc leverését követően a Habsburgok átalakították a teljes haderőt, ennek az égisze alatt született meg az Apostoli Tábori Helynökség 1773-ban, mely szervezetileg már jól strukturált rendszer volt, de a protestáns vallású katonák lelkigondozása intézményesen és gyakorlatilag is katolikus joghatóság alá tartozott. Bár II. József 1781-ben kiadott Türelmi Rendelete kitért a protestáns vallású katonák lelkigondozására, úgy hogy azt polgári lelkészekkel biztosítja, a gyakorlatban protestáns vallású polgári lelkész nem léphetett a katonák közelébe.
1830 körül történt annyi változás, hogy engedélyezték kettő (!) protestáns tábori lelkészi beosztás megszervezését, mely beosztásokra Harsányi Sámuel református, és Bouvka Lajos evangélikus lekészeket delegálták a protestáns egyházak. A helyzet kuszaságát mutatja, hogy katonai szempontból a Lombard-Velencei Főhadparancsnokságnak voltak alávetve, míg lelkészi minősítésüket a veronai római katolikus tábori főpap végezte. Akkora terültet kellet bejárniuk, hogy Harsányi tréfásan fel is jegyezte: Tizennégy ország papjai voltunk…
Az 1848-49-es szabadságharcból a protestáns lelkészek kivették részüket. Míg a gyülekezetek pénzt, harangokat ajánlottak fel a honvédelem ügyének, a lelkipásztorok tábori lelkésznek jelentkeztek a honvédseregekhez. Pl. „Kossuth papja”, a debreceni Könyves Tóth Mihály a csaták hevében élete kockáztatásával bátorította a harcolókat, vigasztalta a sebesülteket, golyózáporban is temette az elesett hősöket. Hazafias beszédei miatt 1849. augusztus 7-én elfogták és éppen születése napján, november 30-án előbb kötél általi halálra ítélték, később azonban a büntetést húszévi várfogságra módosították. Sajnos nem sok írásos anyag maradt meg ebből az időszakból, hiszen a megtorlás évei alatt sokakat várfogságra ítéltek, így a protestánsok igyekeztek minden iratot megsemmisíteni, melyek alapján a Habsburgok ügynökei a forradalom alatti ténykedésük alapján azonosíthatták őket.
A kiegyezés időszakában, 1860-ban Ferenc József rendeleti útin intézkedett, hogy a nagy helyőrségekbe - Bécs, Budapest, Kassa, Nagyszeben, Szarajevó, Temesvár, Kőszeg, Pozsony – nevezzenek ki protestáns tábori lelkészeket, s kinevezte protestáns tábori püspökké a Bécsben székelő, evangélikus Szeberényi János Mihályt.
Azonban a császár kísérlete visszafele sült el: mindkét protestáns egyház azonnal tiltakozott a püspöki „kinevezés” ellen, mondván, a protestánsok szavazás alapján jelölnek és választanak püspököt. A 6-6 rendszeresített református és evangélikus tábori lelkészi helyet sem tudták ténylegesen feltölteni, hiszen önálló egyházi szervezet híján, katolikus alárendeltségben, német vezényleti nyelvvel nem volt vonzó a protestáns lelkipásztorok körében a katonalelkészi szolgálat. A jelentkezettek megszólítása Militär-Prediger (katonai hitszónok), majd 1883-tól Militär-Seelsorger (katonai lelkész) volt.
Ebben az állapotban érte a protestánsokat az I. világháború kitörése. Ugyan a világháború tizedik havában már negyven K.u.K. és tizenhét m.kir. honvéd protestáns tábori lelkész szolgált (ugyanekkor azonban 750 római és görögkatolikus lelkész volt), míg az utolsó kimutatás szerint 1918 áprilisáig 174 lelkész hívtak be szolgálatra, számuk mégis elenyésző volt a Monarchia közel 8 milliós hadilétszámához (a Magyar- és Horvát Királyság területéről 3,4 millió fő) képest...
A bevonult lelkészek vagy katonai kórházakba kerültek kórházi tábori lelkésznek, vagy a különböző katonai alegységekhez, azonban itt sem tábori lelkészi beosztásba, hanem sebesültápolónak, egészen pontosan a beosztásuk megnevezése „sebesültszállító vonatkísérő osztag vonatkísérő különítmény parancsnok helyettes” volt.
A Református Egyház részéről Baltazár Dezső püspök, Csikesz Sándor és Sebestyén Jenő későbbi teológiai professzorok többször is meglátogatták a fronton harcolókat, mindez azonban kevésnek bizonyult.
A Keresztyén Ifjúsági Egyesület viszont hatalmas segítséget adott a hadifogoly gyámolításban, egyháztörténeti kuriózum a Nyikolszk-Usszurijszki Magyar Protestáns Hadifogoly Egyház története.
Tulajdonképpen a több évszázadnyi felekezeti sérelem, illetve a világháború okozta „protestáns kudarc” – hiszen a protestáns katonák is erős kritikával élték meg, hogy a legnehezebb pillanatokban nem volt mellettük a saját hitelveiken levő lelkész – vezetett 1923-ban, hosszas szervezés után – az önálló Protestáns Tábori Püspökség megalapításához. 1923. február 9-én Horthy Miklós kormányzó kinevezte Soltész Elemér nagybányai református lelkészt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzőjét protestáns tábori püspöknek.
A protestáns tábori lelkészi szolgálatban ekkor 24 (14 református és 10 evangélikus) tábori lelkész szolgált, akik a vegyesdandárokhoz, a Ludovika Akadémiára, illetve a katonai reáliskolákba kerültek. A Trianon utáni rejtélyes időszakban, bújtatott szervezetként a Protestáns Tábori Püspökség a Vallás és Közoktatásügyi minisztérium II/B osztályaként működött.
Ebben a struktúrában érte, az immár önálló Szolgálatot a II. világháború.
A tényleges tábori lelkészek mellett a mozgósítások eredményeként tartalékos tábori lelkészek is szolgáltak, őket tanfolyamokon készítették fel a háborús szolgálatra, többek között sebesültápolási kiképzést is kaptak. A háború kezdetén – 1940-ben – kettéválasztották a katonai lelkigondozás feladatainak körét: a hátországi pasztoráció a tábori püspök irányítása alatt maradt, a fővezérségéhez vezetőlelkészt neveztek ki, és alárendeltségébe utalták a hadrakelt sereg katonai lelkigondozását. Soltész Elemér püspök evangéliumi látását mutatja, hogy püspöki körleveleiben folyamatosan bíztatta a lelkészeit az unitárius, a pravoszláv katonák, és a munkaszolgálatosok lelkigondozására is. Számos tábori lelkész a végsőkig a rájuk bízatott katonákkal (és a szinte gyermek leventékkel) maradt, többen közülük elestek, sokan hadifogságot szenvedtek.
A háborút követően az új politikai berendezkedés is kívánt a hadseregen belül az állománnyal foglalkozni, de nem a tábori lelkészekkel, sokkal inkább a nevelőtisztekkel. Soltész Elemér tábori püspököt kényszernyugdíjazták, a helyére kinevezett evangélikus Szimonidesz Lajos már az új rendszer embere volt. A folyamatos állománytábla módosítással gyakorlatilag 1951-re minden tábori lelkészi beosztást megszüntettek a magyar haderőben.
A politikai rendszerváltást követően 1992-ben kezdődtek meg a tárgyalások az egyházak és Magyarország Kormánya között, melynek eredményeként 1994-ben újraszervezték a Magyar Honvédségben a Tábori Lelkészi Szolgálatot.
A Szolgálat fő feladata – a törvényi meghatározások alapján - szabad vallásgyakorlás biztosítása a haderőben, az istentiszteletek, igehirdetések tartásával, a katonák lelkipásztori támogatása és lelkigondozása, a katona-családok pasztorációja. Hazánk NATO, majd EU csatlakozását követően a Szolgálatnak is új feladatokkal kellett szembenéznie: a külföldi katonai missziókkal. A tábori lelkészek a kezdetektől részt vesznek ezekben a különböző katonai műveletekben és azok pásztori kísérésében, tábori lelkészi szolgálatuk mellett érdekes vallásközi tapasztalatokat is szereztek akár a keleti kereszténységgel, akár az iszlámmal kapcsolatba kerülve.