Amikor Isten kegyelme felülírja az emberi sémákat
Az ünnepi alkalmon katonacsaládok tagjai is együtt emlékeztek a reformáció örökségére. Dudás őrnagy Jób könyve 42. fejezetének 7. verse alapján szólt az ünneplő gyülekezethez.„Miután az Úr mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt az Úr a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint Jób, az én szolgám.”
A tábori lelkész igehirdetésében a reformáció ünnepéhez kapcsolódva elmondta: Amikor ma a reformációra emlékezünk, fel kell ismernünk valami fontosat: az a merev gondolkodás, ami ellen a reformáció kirobbant, pont olyan volt, mint Jób barátainak a tévedése. Mert Jób barátai úgy érvelnek, mintha Istennél minden csak puszta matematika lenne, egy merev sémát és dogmatikát követnek: ha jó vagy, áldás kísér, ha viszont csapás ér, az csakis a bűneid büntetése lehet. Ebben a pillanatban megszűnnek együttérző barátnak lenni, és rideg bírákká válnak. Fontosabb lesz nekik a merev vallásosságuk, mint Jób hús-vér valósága, szenvedése és fájdalma. Ebből a pontból aztán tisztán látszik, hogy a barátok istenképe bizony téves és hiányos. Elméleteket gyártanak Jób nyomorúsága mögé, és lényegében ezt sulykolják neki: „Jób, a mi Istenünk egy szigorú ítélőbíró. Aki szenved, az törvényszerűen bűnt követett el. Ha most csapások érnek azért van, mert rászolgáltál.” Láthatjuk, hogy abba a vallásos keretbe, amit ők hoztak létre a szigorú ítélőbíró képe belefért, de a kegyelmes és megbocsátó Isten már nem. Fontosabb volt számukra a saját igazságuk, mint a szenvedő felebarátjuk élete. És ezzel a maguk által kreált igazsággal, mint egy merev, rideg mérőléccel oda mennek a szenvedő Jóbhoz, hogy megmérjék az életét. Pontosan ez ellen a merev, kegyelem és irgalom nélküli ítélkezés ellen tört ki a reformáció is, hogy visszavezessen minket az Isten feltétel nélküli szeretetéhez.
Ha kapcsolatainkból kizárjuk az irgalmat és a kegyelmet akkor elfelejtjük, hogy Krisztusban élő testvérekként egy-egy konfliktus során soha nem a győzelem, hanem a megbékélés a célunk , de mindez a kegyelem megélése nélkül megvalósíthatatlan. A reformáció emléknapján mi se elégedjünk meg azzal, hogy pusztán beszélünk a kegyelemről, vagy büszkén hirdetjük a Sola Gratia elvét. A reformáció akkor válik élővé és valóságossá életünkben, ha engedjük, hogy ez a reformáló kegyelem átalakítsa az életünket, a mindennapjainkat és az emberi kapcsolatainkat.