Krisztus föltámadott!

"Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, Ő sem nyitotta ki száját" (Ézs 53,3-7).

Az Ézsaiás 53. fejezete olyan a Bibliában, mint egy tiszta tükör. De nem olyan tükör ez, amelyben a saját erényeinket láthatjuk meg, hanem olyan, amelyben egyszerre látjuk meg bűnünk súlyát és Isten felfoghatatlan kegyelmét. Gyakran nevezik ezt a fejezetet az „Ószövetségi Evangéliumnak”. Hétszáz évvel Krisztus születése előtt a próféta olyan pontossággal írta le a Megváltó szenvedését, mintha ott állt volna a kereszt alatt. Ma, a református hitvallásaink fényében, három fontos üzenetet vegyünk szemügyre ebből a szakaszból: a Megvetettet, a Helyettest és az Alázatost.

1. A Megvetett: Isten a mélységben
„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.”
A világ mindig is az erőt, a sikert és a csillogást tisztelte. Mi is ösztönösen elfordítjuk a fejünket attól, ami fájdalmas, ami csúnya, ami vereségnek tűnik. A próféta azt mondja: „eltakartuk arcunkat előle”.
A református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté (37. kérdés) azt tanítja, hogy Krisztus „egész földi élete alatt, de különösen annak végén, Istennek az egész emberi nem bűne elleni haragját testében és lelkében elhordozta”. Ez a „megvetettség” nem egy véletlen baleset volt. Krisztusnak alá kellett szállnia a legmélyebb emberi nyomorúságba. Miért? Mert mi fordítottunk hátat Istennek a bűnbeeséskor. Azért lett „emberektől elhagyatottá”, hogy nekünk soha többé ne kelljen Isten elhagyatottjainak lennünk. Gondoljunk bele: a Mindenség Ura hagyja, hogy ne törődjenek vele. Aki a csillagokat alkotta, „betegség ismerője” lesz. Nem azért, mert ő bűnös volt, hanem mert azonosult velünk. Isten nem a távolból sajnál minket, hanem belépett a sötétségünkbe.

2. A Helyettes: Az isteni csere
„Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta... a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze.”
Itt érkezünk el a református hitünk legfontosabb kincséhez: a helyettes áldozathoz. A szövegben a „mi” és az „ő” szavak szembenállása a lényeg.

• Mi vétkeztünk – Ő kapott sebeket.
• Mi tévelyegtünk – Őt sújtotta az Úr.
• Mi vagyunk a betegek – Ő hordozta a fájdalmat.

A II. Helvét Hitvallás (15. fejezet) világosan kimondja: „Krisztus magára vette és elhordozta a világ bűneit, és eleget tett az isteni igazságosságnak.”


Isten igazságos Isten. A bűnnek következménye van. Ha Isten egyszerűen „szemet hunyna” a bűn felett, nem lenne igazságos. De ha minket sújtana le teljes joggal, elvesznénk. Itt történik meg a „csodálatos csere”: Krisztus odaáll a helyünkre. Amikor a próféta azt írja: „azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta”, rávilágít a mi emberi tévedésünkre. Azt hittük, ő egy szerencsétlen áldozat. De nem! Ő az áldozati Bárány, akit az Atya irántunk való szeretetből adott oda. „Az Ő sebei árán gyógyultunk meg.” Nem a mi jócselekedeteink, nem a vallásos gyakorlataink, hanem az Ő sebei hozzák a gyógyulást.
A békességünk ára az Ő bűnhődése volt. Ha ma nyugodt lelkiismerettel állhatunk meg Isten előtt, az csak azért van, mert Krisztuson „csattant az ostor”, ami minket illetett volna.

3. Az Alázatos: A néma bárány
„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik...”
Ez a szakasz Krisztus önkéntes engedelmességéről beszél. Mi, emberek, ha igazságtalanság ér minket, azonnal kiáltunk, védekezünk, vádolunk. Krisztus némán tűrt. Ez a némaság nem a gyengeség jele, hanem az erőé és az eltökéltségé. Tudta, hogy ha megszólalna a maga védelmében, a mi védelmünk veszne el. Ha ő lemaradna a keresztről, mi maradnánk a bűn rabságában. A Biblia tanítása nagy hangsúlyt fektet Krisztus aktív és passzív engedelmességére. Aktív volt abban, hogy tökéletesen betöltötte a törvényt, és passzív (szenvedő) volt abban, hogy önként alávetette magát a halálnak.
„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok” – mondja Ézsaiás. A juh olyan állat, amely ha eltéved, képtelen magától hazatalálni. Csak körbe-körbe jár, amíg egy ragadozó el nem kapja. Ilyenek vagyunk mi is: mindenki a „maga útját járta”. Az egyénieskedésünk, az önfejűségünk a vesztünkbe vitt volna. De a Pásztor maga lett a Báránnyá, hogy a juhokat megmentse.

Mit jelent ez nekünk ma? Mi a válaszunk erre a próféciára?

1. Hálaadás: A Heidelbergi Káté harmadik fő része a háláról szól. Ha megértettük, hogy Krisztus mit tett értünk, az egész életünk egyetlen „köszönöm” kell, hogy legyen. Nem félelemből engedelmeskedünk Istennek, hanem azért, mert lenyűgöz minket ez a szeretet.
2. Bűnbánat: Látnunk kell, hogy a mi bűneink verték őt keresztre. Nem „azok a gonosz emberek” ott Jeruzsálemben, hanem az én büszkeségem, az én irigységem, az én szeretetlenségem.
3. Békesség: Ha Krisztus kifizette az árat, akkor az adósságunk el van törölve. Ne ostorozd magad olyan bűnökért, amikért Őt már megostorozták! Fogadd el a békességet, amit az Ő sebei szereztek neked.

Krisztus nem maradt a sírban, de a sebeit feltámadása után is megtartotta, hogy örökké emlékeztessen minket: „Megszabadítottalak.”