A Nagyszombat csendje…

Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment (Mt 27,57-60).

…És elment (Mt 27,60β). Ebben benne van minden emberi tehetetlenség a halállal való szembesüléskor. Nem tudunk vele mit kezdeni. Mechanikus mozdulataink vannak – ahogy az evangélium is írja -, s kliséket mondunk – „őszinte részvétem, vígasztalódást” – de már a kimondás pillanatában is érezzük, hogy az „itt és most”-ban nem jelentenek a kimondott szavak semmit, mérhetetlenül üresek, nincs tartalmuk, ami struktúrával töltené fel őket.
Martin Heidegger az ember halálhoz való viszonyát (Sein-zum-Tode) „halálban-való-lét”-ként (pontosabban: lét a halál felé) határozza meg, mely nem egyszerűen a biológiai elmúlás ténye, hanem az ember, mint létező (Dasein) alapvető egzisztenciális struktúrája. A halál nem esemény, amely „majd bekövetkezik”, nem valami külsődleges dolog, hanem az ember legvégső létlehetősége. A halál mindenkinek a leginkább sajátja (eigenste), hiszen senki nem halhat meg helyettem, nem-relacionális (unbezüglich), mert megszüntet minden más viszonyt, és biztos, de meghatározatlan (gewiss, aber unbestimmt). A hétköznapi létmódban (amit Heidegger „das Man”-nak nevez) a halált elkenjük, elhalasztjuk, trivializáljuk, úgy beszélünk róla, hogy „egyszer majd meghalunk, de nem most és nem én”. Az autentikus viszony a halálhoz az, amit Heidegger előrefutásnak (Vorlaufen) nevez; az ember anticipálja saját halálát, nem konkrét eseményként, hanem mint végső lehetőséget. Ez nem morbid gondolkodás, hanem a lét végességének tudatos vállalása, amely radikálisan individualizálja az embert. A halálhoz való viszony alapvető affektív módja a szorongás (Angst). Heidegger alapvető különbséget tesz a félelem (Furcht) – ami mindig valamire irányul, konkrét tárgya van – és a szorongás (Angst) - ami nem irányul semmire meghatározott módon – között. A szorongás tárgynélkülisége azt jelenti, hogy nincs konkrét „valami”, amitől félünk, hiszen a halál is megragadhatatlan, hanem maga a világ, mint egész válik bizonytalanná.


Arimátiai József elvégzi azt, amit az élők tesznek a holtakért: eltemeti Jézust. Az aktus az időn átívelő, legemberibb módon emberi, és a halál tényével tehetetlen; Arimátiai József megadja a végső tisztességet a porhüvelynek (gyolcsba tekeri), sírt készít (átadja a sajátját), lezárja azt (követ hengerít elé) és elmegy. … És elment. Az eltávolodás mozdulatának radikalitása éppen az imént leírt szorongásban ragadható meg a legautentikusabban, az a világ, amit Jézus földi működése során felvázolt, a nagypéntekkel „megtöretett”, s most teljesen bizonytalanná vált. Jézus meghalt, az a világ elmúlt.
A nagyszombatban végtelen csend köszönt be. A 4. század közepén így fogalmazza ezt meg egy homília: „Hol vannak most a nem is sokkal korábbi zavargások, kiabálások, kavargások Krisztus ellen, ó törvénytelenek? Hol van a népsokaság, és a háborgások, a csapatok és a fegyverek, a lándzsák? Hol vannak a királyok, a főpapok, a bírák és az elítéltek? Hol vannak a fáklyák és a kardok, az összevissza ordítozás? – Nagy a csend a földön, immár nagy a csend és nyugalom! Isten a testben meghalt és az alvilág megremegett.”


A nagyszombat csendje emberileg megragadhatatlan, benne a világ elbizonytalanodását tapasztaljuk. Isten „hallgat”, nincs cselekvő történés, a világ mintha megállt volna. Ez a „már nem és még nem” princípiuma. Csend van.
Mit kezd a 21. század embere a csenddel egy olyan kulturális kontextusban, amelyet a folyamatos kommunikáció, az információ túltermelése és az azonnali válaszok imperatívusza határoz meg? A francia író, filozófus, Albert Camus ezt az ürességet az „abszurd” fogalmával ragadja meg, amikor is az emberi értelem jelentésigénye és a világ válasznélkülisége közötti eltérése a „világ csendjeként” manifesztálódik. Ugyanakkor Heidegger ontológiai analitikája rámutat arra, hogy a csend nem redukálható a beszéd hiányára, hanem a létfeltárás egyik privilegizált módja. A mindennapi fecsegés (Gerede) elfedő működésével szemben a csend olyan egzisztenciális diszpozíciót hoz létre, amelyben a lét, mint olyan válik kérdésessé. Nagyszombat e tekintetben az ember világban elfoglalt helyének, a világban-benne-lét dezintegrációjának ideje, amelyben az ember saját végességével szembesül, anélkül hogy e tapasztalatot értelmezési keretek közé tudná rendezni.
S még egy példát hagy említsünk: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek c. művében, az egyik legfontosabb jelenetben, a „Nagy inkvizítor” történetben, mely a 16. századi Sevillában játszódik, az inkvizíció idején, Krisztus „visszatér” a földre. Csendben jelenik meg az emberek között, nem hirdet tanítást, nem magyaráz, mégis felismerik. Színre lép egy kilencven éves inkvizítor, aki letartóztatja és börtönbe záratja. S éjjel eljön a börtönbe, s elkezdődik egy hosszú monológ. Az inkvizítor nem kérdez, csak beszél és beszél, vádol, vádja szerint Krisztus túl sok szabadságot adott az embernek. És teljes beszéd alatt Krisztus nem szól, nem védekezik, nem érvel egyszer sem, csendben van. S amikor az inkvizítor befejezi, Krisztus odalép és megcsókolja az öreg inkvizítort. A csend nem válaszhiány, hanem szignifikánsan másfajta válasz. A szó, mint érvelés és hatalom; és a csend, mint jelenlét és szeretet, radikálisan eltérő rendszer. Nagyszombat van, s ott az ember kérdése, mint minden halál-eseményben: hol van az Isten? És mivel nem tud önmaga számára megfelelő választ adni, egyszerűen, mint Arimátiai József, elmegy. Elmegy a kérdéstől, elrejtőzik. A Krisztus jelen van, „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20); de nem szól, és a világ  - az inkvizítor rendszere - nem tud mit kezdeni ezzel a hallgatással. A nagyszombatban a jelentés nem megszűnik, hanem felfüggesztett állapotba kerül, és ezzel az egzisztenciális döntés terét nyitja meg. A nagyszombat csendje nem deficit, nem az üres beszéd, hanem a jelentés mélyebb tartalma.


…És elment. Az ember „tudománya” eddig terjed, s itt a végéhez ér. Az ember perspektívájából a nagyszombat a válasz nélküli kérdés ideje. Ugyanakkor a hit nem a válaszok birtoklását, hanem a jelentés felfüggesztett állapotában való megmaradást jelenti. Nagyszombat arra tanít, hogy a csend nem a hit hiánya, hanem annak egyik legautentikusabb módja: az a létállapot, amelyben az isteni jelenlét nem evidenciaként, hanem reményként adódik. Ez a csend azonban nem puszta hiány, hanem feszültséggel teli várakozás. S holnap, a „hét első napjának reggelén” megtörténik az, ami túlmutat a végesen, az emberin.