Nagycsütörtöki gondolatok...

„…vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem…” (Mt 26,26–28).

A nagycsütörtöki események jobbára sötét tónusú forgatagából – lábmosás, Jézus elárulása, utolsó vacsora – világító fáklyaként emelkedik ki az első eucharisztikus közösség, az úrvacsora megalapítása. Hogy a tanítványok akkor és ott konkrétan mennyit is értettek Jézus szavaiból, afelől ne legyenek illúzióink: az úrvacsora – hasonlóan másik nagyheti párjához, a feltámadáshoz – pusztán az értelmünkre támaszkodva megragadhatatlan és felfoghatatlan.
A keleti atyák mindig is misztériumként, hittitokként utaltak rá, ami természetes módon ellenáll az értelmezéseknek – és az igazat megvallva, a népi vallásosság sokáig nem is igényelte annak racionális magyarázatát. Honvédségi analógiával élve, a nép mindig is katonalogikát követett: számára elegendő volt az, hogy maga Jézus adta parancsba az utolsó vacsorán, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), és nem sokat töprengett a „hogyanokon” és „mikénteken”.
Mi viszont, a 21. század racionális emlőkön nevelkedett gyermekei szeretjük demisztifikálni, titkaitól megfosztani a világot, miközben végig úgy érezzük, hogy a megértés vágya vezérel bennünket, holott sokszor pont a lényeg, a titok, a racionális szintnél magasabb valóság sérül és tűnik el a kényszeres értelmezési folyamatban. Talán ez a legfontosabb tanulság: ne akarjuk agyonértelmezni a misztériumot, mert akkor pont a lényegről fogunk lemaradni!


Közösség és részvétel. Hitem számára ez az a két kulcsfogalom, amelyek nélkül nem lenne érthető az úrvacsorának, az isteni bűnbocsánat és kegyelem közvetítő szentségének a titka. Aki a kenyérből és a borból részesedik (participatio), az Krisztus testében közösségre (communio) lel. Aki az eucharisztián részt vesz, az új identitást kap: többé már nem egyén, hanem Krisztus testének tagja, akinek az ereiben Krisztus vére folyik. És ha ezek után újra individuumként, elszigetelt egyénként lép az Úr szent asztalához, akkor „vétkezik az Úr teste és vére ellen”.
Az eucharisztikus közösségben az addig isten-kapcsolatára nézve amnéziás, lefokozott tudatállapotban szendergő és vakon, tétován botorkáló embernek a jelenléttel való találkozás pillanatában felpattannak a szemei, és hirtelen látni kezd. Meglátja azt, hogy a szabadítás nemcsak egy régmúlt történeti esemény. Jézus sosem ment el, sosem hagyta magára az övéit. A valóságos Istennel való közösség lehetősége mindvégig jelen volt. A „jelenlét” volt mindvégig jelen, itt volt karnyújtásnyira, csak ő, az ember nem volt jelen hozzá. Az eucharisztikus találkozásban azonban fölébred az amnéziából, és már emlékezik, és újra lát, és többé már nem ugyanaz az ember.