A magyar protestáns gályarab prédikátorok kiszabadítása

A gályarab prédikátorok története az 1671–81 közötti gyászévtized, a magyarországi ellenreformáció egyik legkegyetlenebb epizódja. 1674. március 5-ére – a Hódoltsági és Erdélyi vármegyéket kivéve – több mint hétszáz protestáns hitvallót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé, amely során mintegy háromszáz lekész és tanító jelent meg a tárgyaláson, ahol a Habsburg hatalom felségsértéssel, hazaárulással és lázadással, valamint a katolikus egyház megsértésével vádolták meg őket, egyben követelte „bűneik” beismerését, hitük megtagadását, és áttérést a katolikus hitre. A vádpontok szerint a vádlottak az egész ország római katolikus rendjét és magát az apostoli királyt is bálványimádónak nevezik; a lázadókat, őfelsége a király ellenségeit pénzzel és élelemmel segítették; és Magyarország elfoglalására utat nyitottak a töröknek. 


Az ellenreformációnak ebben a szégyenletes időszakában elsőként a katolikus nemesek fogták perbe a protestáns nemeseket, rendszerint nem vallásos indokkal. Ezt követte a protestáns egyházi vagyon erőszakos elkobzása, a protestáns iskolák tanárainak üldözése. Végül az egyház vezetőit Pozsonyba idézték, ahol egy kötelezvény aláírásáért cserébe szabad távozást ajánlottak fel nekik. A kötelezvény három választási lehetőséget kínált a beidézetteknek: végképpen lemondanak, önkéntes száműzetésbe mennek, vagy áttérnek a katolikus hitre. Többen „javasolták”, hogy szökjenek meg a beidézettek, de ezzel ők a koholt vádakon álló bűnösségüket ismerték volna be. Felszólították őket, hogy ha 24 órán belül nem mennek el az országból, akkor a halál fiai.


Néhány tucatnyian megtörtek a börtönben, míg a többieket rebellio vádjával halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Később az ítéletet gályarabságra módosították, ez a döntés végül 120 főre vonatkozott. A börtönben raboskodók közül egy év múlva már csak minegy 70-e voltak életben. Néhányukat továbbra is várbörtönben tartották, a többségüket szekéren és gyalogmenetben indították el a gályarabság célállomása, Nápoly irányába. Dalmáciában a gyengébbeket Bakarban, a volt Frangepán-Zrínyi vár börtönébe zárták, 42 főt az itáliai keleti partról az Appennineken gyalog áthajtották Nápoly irányába, ahova 32-en érkeztek meg élve, s kerültek rabszolgának hadigályákra.


A magyar prédikátorok sorsa megrázta Európa protestáns közvéleményét, hatalmas felháborodást váltott ki a Habsburgok ellen. Európa protestáns országai, az angol, svéd, svájci, német fejedelemségek és a holland diplomácia tiltakozott a Habsburg udvarban. Gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, és ez többszöri kísérlet után végül Hollandiának sikerült. A személyenkénti 100 talléros váltságdíjat a bécsi holland követ fizette ki, és egy tehetséges, merész holland admirális, Michiel de Ruyter fellépésének köszönhetően 1676. február 11-én a magyar, még életben levő mártírok kiszabadultak.


A hálálkodást így utasította el Ruyter: „mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát.” Amikor Ruyter megpillantotta az elgyötört embereket, így kiáltott fel: „Sok győzelmet arattam már mindenféle ellenség felett, de ez a legszebb győzelmem, Krisztus emez ártatlan szolgáinak megszabadítása az elviselhetetlen tehertől.” A 32 gályarabnak eladott lelkész és tanító közül ekkor már csak 26 volt életben. A magyar gályarab prédikátorok megmentője ezután már csak két és fél hónapig élt, Szicília partjainál, a Siracusai-öbölben egy ágyúgolyó megsebesítette a lábát, és a seb elfertőződött, s a kiváló flottaparancsnok ebbe halt bele április 29-én.


A gályarab prédikátorok mártírok, akik nem háborogtak, hanem szenvedéseik és megaláztatásaik között is vállalták meggyőződésüket. Hitvalló tényállásuk példaértékű lehet számunkra, hiszen a Krisztus-követés nem a másként gondolkodók elhallgattatását, elnyomását jelenti, hanem a szereteten alapuló dialógust. A Krisztushoz tartozás nem szólamokat, sokkal inkább identitást jelent, még akkor is, amikor ez esetleg üldöztetés alá esik.

lss