Újév...

„Testvéreim, én nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtem, és ami előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának jutalmáért Krisztus Jézusban” (Fil 3,13–14).

Szeretett Szolgatársaim a szolgálatban!

Az újesztendő kezdetén Pál apostol szavai különös erővel szólítanak meg bennünket. Olyan ige ez, amely nem a megérkezésről beszél, hanem arról, hogy úton vagyunk, és pedig Krisztussal; nem a befejezettségről, hanem az elhívásban való kitartásról. Talán ezért is különösen közel áll mindannyiunkhoz, akik tábori lelkészi szolgálatban állunk, hiszen munkánk nagy része éppen azzal telik, hogy úton vagyunk és ezen az úton tehetünk bizonyságot a békesség evangéliumáról, ami nem kevés, de minden: emberek között, határhelyzetekben, gyakran bizonytalanságban, mégis reménységgel. 
Pál apostol őszintén meg vallja: „nem gondolom, hogy már elértem volna.” Ez a mondat felszabadító számunkra. Nem kell úgy belépnünk az újévbe, mintha már mindent tudnánk, mindent jól csináltunk volna, vagy mintha nem hordoznánk magunkkal terheket, kérdéseket, olykor fáradtságot. A szolgálat évei nyomot hagynak rajtunk: örömöket és kudarcokat egyaránt. Vannak el nem mondott imádságaink, félbemaradt beszélgetéseink, és vannak olyan helyzetek is, amelyekben ma is keressük: vajon jól láttuk-e Isten akaratát. 
Az apostoltó azt tanulhatjuk meg, hogy nem reked meg a múltban. „Ami mögöttem van, azt elfelejtem” – mondja. Ez nem felejtés a szó pszichológiai értelmében, hanem tudatos odafordulás Isten kegyelméhez. A múlt nem uralhatja a jövőt. Sem a sikereink, sem a hibáink nem határozhatják meg véglegesen a szolgálatunkat. Krisztusban mindig van új kezdet, még az újesztendő első napján is.


A tábori lelkészi szolgálat különösen igénybe veszi ezt a kegyelmet. Olyan emberek mellett állunk, akik terheket hordoznak, döntések súlya alatt élnek, olykor veszteségekkel, félelmekkel, kimondhatatlan kérdésekkel küzdenek. Sokszor nekünk magunknak is szükségünk van arra, hogy meghalljuk: nem a saját erőnkből futjuk a pályát, hanem Isten mennyei elhívásából. 
Pál azt mondja: „nekifeszülve futok egyenest a cél felé.” Ez a mondat nem a teljesítménykényszerről szól, hanem az irányról. Nem összevissza haladunk, nem a körülmények sodornak bennünket, hanem Krisztus hívása tart irányban. A cél nem a sikeres év, nem az elismerés, nem a látható eredmények sokasága, hanem „Isten mennyei elhívásának jutalma Krisztus Jézusban”. 
Kedves mindnyájan, azt kérem az Úrtól, hogy ez az újesztendő legyen számunkra az összpontosítás, a megújulásának ideje. Amikor a feladatok sokasága között újra és újra emlékeztetjük magunkat: miért is futunk. Nem önmagunkért, nem a rendszer fenntartásáért, hanem azért, mert Krisztus elhívott bennünket, és Ő megy előttünk. 
Legyen ez az esztendő a testvéri egymásra figyelés éve is. Nem egyedül futjuk ezt a pályát. Szükségünk van egymás imádságára, őszinte szavára, bátorítására. A tábori lelkészi közösség akkor tud hitelesen szolgálni, ha maga is él a kegyelemből, amelyet hirdet. 
Az újév elején kívánom mindnyájunknak, hogy merjünk előre tekinteni: nem feledve a múlt tanulságait, de nem azok terhe alatt élve. Merjünk „nekifeszülve” futni, tudva, hogy a cél biztos, mert Krisztus maga az út és a cél is. 
Isten adjon erőt a szolgálathoz, világosságot a döntésekhez, és békességet a szívünkbe. És amikor elfáradunk, emlékeztessen bennünket erre az igére: nem hiába futunk, mert az elhívás Istentől való.
Áldott, reménységgel teli újesztendőt kívánok szeretettel mindnyájatoknak!