Határhelyzet…

„Betelt az idő…” (Mk 1,15α)

Az idő folyamában állva beleléptünk, belekerültünk, belesodródtunk az idei esztendő adventjébe, s éppen most lépünk át, ezen az estén a Karácsonyba. Határon vagyunk, egy határhelyzetben. 
Karl Theodor Jaspes német filozófus és pszichiáter, a német egzisztencializmus egyik releváns képviselője az 1930-as években vezette be a határhelyzet (Grenzsituation) fogalmát filozófiájában. A határhelyzetek nem a mindennapi élet részei. Nem lehet őket megtervezni vagy elkerülni, az ember kénytelen szembenézni saját létezésének korlátaival és törékenységével. Az élet alapkérdéseihez, a létezés törékenységéhez kapcsolódnak. Ilyenek a halál, a bűn, a szenvedés, a világ bizonytalansága, a változások. A határhelyzetek arra kényszerítik az embert, hogy átértékelje létezését, és eljusson a hithez és a mélyebb önmegértéshez. „Olyanok, akár egy fal, amibe beleütközünk, ami a kudarcot jelenti számunkra. Nem változtathatjuk meg őket, legfeljebb a tisztázásukra vagyunk képesek, anélkül azonban, hogy egy Másikból megmagyarázhatnánk vagy levezethetnénk. Magának a létezésnek a velejárói.”[1] Ezek tulajdonképpen módot adnak a hétköznapi élet lepleinek lerántására, és a mélyebb egzisztenciális igazságok feltárására. A határhelyzetekben az ember kénytelen a „toporgás” és a „továbblépés” között választani, szembe kell, hogy nézzen önmagával és saját korlátaival.

 
Az advent határhelyzet. Az ember – ahogy Paul Tillich fogalmazza – az elidegenedés (Entfremdung) állapotában van, elidegenedett az Istentől való teremtményi létének alapjától, vagy - ahogy Martin Heidegger mondja - a létfelejtésben (Seinsvergessenheit)[2] van. „Az ember, ahogy létezik, nem az, ami lényegileg kellene, hogy legyen. (…) Benne foglaltatik az édenkertből való kiűzetés szimbólumaiban, az ember és a természet ellenségeskedésében, az ember embertársával szembeni halálos haragjában, a népek egymástól való elidegenedésében.”[3] Az első advent pont ilyen, teljesen emberi határhelyzetekkel kezdődik: Zakariás pap nem hiszi el, hogy vénségére gyermeke születhet, és megnémul. Egy funkcióját vesztett, néma pap. Pedig azt írja az evangélium, hogy feleségével, Erzsébettel „igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint” (Lk 1,6). Józsefnek egyszer csak összeszűkül a világ, bizonytalanná válik, amikor szembesül azzal, hogy a jegyese, Mária gyermeket vár. Titokban akarja Máriát elbocsátani, pedig József – ezt olvassuk – „igaz ember volt” (Mt 1,19α). Kelet felől bölcsek kelnek útra, céljuk, inspirációjuk volt, „mert láttuk az ő csillagát” (Mt 2,2β) - okosok, tudósok voltak; aranyat, tömjént és mirhát hoznak -  gazdagok, vagyonosok, és egyszer csak nem lelik az utat, bolyonganak. Az advent határhelyzet, amikor a világ – az igazság, fedhetetlenség, okosság, gazdagság, cím és rang - bizonytalanná válik az ember körül, s az ember kénytelen a „toporgás” és a „továbblépés” között választani. 
Tele vagyunk határhelyzetekkel. Mi mindannyian. Nagy, a közösségeinket, nemzetünket, kultúránkat, hivatásunkat, egyházunkat, gyülekezeteinket érintő kérdésekkel, és teljesen egyéni, a másiknak talán nem is fontos, de nekünk annál inkább lényeges, autentikus határhelyzetekkel. És így futunk bele az idő folyamában állva az idei adventbe. És az advent az ember ünnepe. Persze ez lehet, hogy botrány első hallásra. De az adventus Domini a várakozó, a várakozás kétségének gyötrelmei között vergődő, a határhelyzetben levő, kételkedő, szorongó, bolyongó ember ünnepe. Sokaknak az advent a tér és idő meggörbítése, amikor az emberek hangos vásárokban, korcsolyapályákon, forgatagokban, vagy csak egyszerűen a koszorúra nézve s a gyertyába bámulva feledni akarják gondolatait. Egész életünkben várakozunk, várjuk Őt, az egész létezésünk maga az adventi-lét, és közben meg elmenekülünk adatok mögé, számok mögé, címek, rangok, és ügyeskedések mögé. És mégis az ünnep valahol annak a megszentelt időszaka, amikor az ember rájön, rádöbben, hogy az elidegenedés állapotában igazán autentikusan képtelen megküzdeni olyan határhelyzetekkel, mint a halál, a bűn, a szenvedés, a világ bizonytalansága, vagy a változások.


És egyszer csak betelik az idő! „Betelt az idő” (Mk 1,15α), s az itt szereplő görög kifejezés, a πληρόω (pléroó) olyan jelentésekkel bír, mint a betelik, eltelik, végére ér, de teljessé tesz, teljességre juttat, tökéletessé-, késszé tesz. Mert, ahogy nincsen Karácsony Reszkessetek betörők nélkül, úgy advent sincsen Karácsony nélkül! Az advent határhelyzet, feszültség, szorongás, kételkedés, bolyongás, értetlenkedés, de a Karácsonyban minden a helyére kerül, teljességre juttat, tökéletessé-, sőt késszé tesz! Azon az első Karácsonyon az Isten Fia, Jézus Krisztus beleszületett a világba, emberi egzisztenciát öltött magára, „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett”(Fil 2,6-7).


A Karácsonya a megértés ünnepe, amikor az elidegenedett ember megérti az Istent, amikor válasz adatik a határhelyzetekre. Ahogyan József megérti, hogy miről is van szó, ahogy a pásztorok megértik, hogy „hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr” (Lk 2,16β). És a Karácsony az egymásra akadás ünnepe, amikor a bölcsek végül is rálelnek a kisdedre, amikor a Teremtő Isten találkozik a teremtmény emberrel a Krisztusban, és e találkozás révén az ember is rálelhet az Istenre. Amikor az emberek, akik ilyenek és olyanok, akik innen, onnan, ilyen és olyan határhelyzetekből érkeznek, mélységekből és magasságokból, egy csodálatos pillanatban egymásra találnak, s az ünnepben a párok, a generációk, a rokonok, a barátok egy asztal körül ülnek le. És ott lesz az Isten. Ha akarod, ha nem. Mint ahogy 2000 évvel ezelőtt sem kérdezte meg a rókaképű Heródeseket, hogy eljöhet-e Betlehembe. Ránk akad, ránk lel a határhelyezeteinkben. Ott lesz a templomainkban, a vallásgyakorlásunkban, az igehirdetésben, az énekeinkben, és a családi, ünnepi interakcióinkban, a fenyőfa illatában és a beigli ízében. És e találkozás hit - ahogy Marin Buber mondja, egzisztenciális rezonancia - amikor a teljes valóságommal rárezonálok a Karácsonykor megszületett, a "szolgai formát" (Fil 2,6) öltött Krisztusra. Eljön az Isten, és odatelepszik az asztalunkhoz. Válaszol az Isten a határhelyzetben levő kérdéseinkre. Ránk néz a házastársunk, a szüleink, a gyerekink szemével. Találkozás és kommunikáció.
A Karácsony csoda. Annak a csodája, hogy „betelt az idő”, és Isten választ adott és ad a határhelyzetben levő embernek…

Megjelent a ReForrás Magazin 2025/3. számában (6-7.o.)

[1] Jaspers, Karl: Mi az ember? Filozófiai gondolkodás mindenkinek, Katalizátor Könyvkiadó, Budapest, 2008. 111. 
[2] Heidegger, Martin: Lét és idő, Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 17-31; Heidegger, Martin: Rejtekutak, Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 318. 
[3] Tillich, Paul: Rendszeres teológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.272.