Adventi gondolatok...

„Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban benne marad az Isten, és ő is az Istenben. Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad” (1Jn 4,11-16).

Amikor most, szinte karnyújtásnyira a karácsonyi történettől, fellobban a negyedik, szeretetet jelképező gyertya lángja az adventi koszorún, János apostol legszebb sorai az evangéliumot három szóban kivonatolják elénk: „az Isten szeretet”. Annyiszor hallottuk már, olyan mélyen beleivódott a kulturális emlékezetünkbe, hogy szinte nesztelenül suhan át rajtunk.
Pedig igazán rákérdezhetnénk, főképp most, adventben, vajon hogyan jutott erre a következtetésre az apostol, mikor került a szeretet Isten és ember közé? Annyira kézenfekvő lenne mindez?
Talán a dicsőséges emberi történelem vizsgálata során? Ami valóban páratlan és monumentális kulturális alkotásokat hagyott ránk, de képes vajon feledtetni mindez a tengernyi vért, háborút, népirtást és gonoszságot, ami a történelmünket szegélyezi?
Esetleg a természet tanulmányozásával? A lenyugvó nap sugarai képesek lágyan szíven szúrni az embert, a természet a maga elképesztő szimmetriáival és lenyűgöző gazdagságával mintha válóban istenre mutatna. Mégis, hol van a szeretet egy cunamiban vagy egy aszályos esztendőben?


Esetleg a kortárs világ vallásosságából? Az antik világ isteneivel való kapcsolattartást a kalmárszellem hatotta át: az istenek jóindulata elnyerhető volt, haragjukat mindig le lehetett szerelni egy jól sikerült ajánlattal. Az igaz istent a fejükben kereső legnagyobb görög filozófusok képesek voltak ezen túllátni: Platón eljutott a legfőbb Jóig, Arisztotelész a tiszta, tökéletes Intellektusig…no de hogy az Isten lényege a szeretet, az még számukra, emberlétünk borzalmaira érzékeny embereknek is abszurditás és botrány lett volna.
Azt, hogy az Isten szeretet, lehetetlen a teremtett világból, vagy akár az ember világából deriválni. Ezt ajándékba kapjuk, és erre az ajándékra várunk adventben is. A Názáreti Jézus Krisztus születése, szenvedéstörténete, élete és halála és feltámadása az egyetlen ablak, amin keresztül megpillanthatjuk, átérezhetjük és átélhetjük az Úristen legszentebb titkát, amit mindig is közölni akar velünk: „Ember, szeretetből vagyok, és szeretettel fordulok feléd.”
Ezek után pedig nem lehet több kifogásunk: a szeretet kell, hogy a végső iránytű és parancsolat és relációjel legyen nemcsak Isten és ember, de ember és ember között is.
A szeretet, amiben oly sokszor bukdácsolunk, ami sóvárgás és hiány és beteljesületlen bennünk; mégis, ha Jézusra tekintünk, azt látjuk, hogy felemel és összeköt, tevékeny és vérző, görcsöket oldó, megtisztító és megszentelő, egyetlen utunk önmagunk, egymás és az Úristen felé.